Nagyon sokszor zenének neveznek, különböző hangoknak nem igazán megtervezett, szinte véletlenszerű és követhetetlen kavalkádját. Ez sokszor csak arra jó hogy betöltse a csendet, az űrt. Ez viszont sok esetben meggátolja a gondolatok szabad áramlását, fejlődését; a lehetőségét annak, hogy valami új dolog születhessen.
Egy jó zene is gyakran zajjá válik egy hangos környezetben, ahol már nem tud érvényesülni, nem tudja kiemelni az érdekességét, szépségét, csak elvegyülni a többi kusza hang és zaj között.
Ha az ember komolyan el van foglalva egy tevékenységgel, — alkotó, vagy nagy figyelmet igénylő munkával, — akkor zavaró lehet egy jó zene is, egy rossz zene pedig idegesítő. Bár ma nem divat koncentrálni egy dologra, de a hatékony munkához, tanuláshoz elengedhetetlen.
Kedvelem ha egy muzsika újszerűnek hat, és megmarad a különlegessége számomra. Ezért mikor hallgatom, nem szoktam sokat hallgatni, és főleg nem többször egymás után ugyanazt. Persze kivételek akadnak, és vannak időszakok is, mikor az ember jobban elmerül eme (aktív) tevékenységben. Néha pedig kellemes és jó lehet a háttérzene is. Másként működik persze ez egy zenész életében, aki több százszor ezerszer eljátszik egy művet. Ő ha nem utálja a munkáját, olyan mélységben értheti meg a játszott zenét, ahogyan mások nem.
Ha valaki a zenét ráerőlteti a másik emberre, ez nem más, mint erőszak, ami már önmagában is undorító. Nem állíthatja senki, hogy a hangos zene az élet zaja, amit ugyebár el kell tudni viselni bizonyos mértékig. Sokkal inkább a „kulturális környezetszennyezés” kategóriába esik. Mindezeken kívül van még egy jó okom, ami miatt nem örülök mindig a kívülről érkező dallamoknak. Ugyanis nagyon sokszor, – utazás, vagy monotonabb munka közben – bennem keletkezik a dallam, sőt, megfelelő környezetben/állapotban akár egy egész nagy zenekart szoktam hallgatni, akik gyönyörű és változatos hangversenyeket játszanak nekem, olyanokat amiket eddig még soha senki sem hallott, mert ezek egyediek és csak nekem szólnak. Tehát hadd maradjon meg a szabadságom! A fehér lapomat senki se firkálja össze! Én akarok rajzolni, írni rá! Hol zenét, hol egészen mást.
És hogy mi a jó zene? Ez megint csak az én szerény véleményem, és bocsájtson meg az, aki az ordító, és monotonon lüktető hangzavart kedveli. Szerintem tehát: A zene lehet gyöngéd vagy erőteljes, de legyen kedves, szép és változatos. A zene, a szabályosság és a szabálytalanság, nagyrészt szabályszerű, de néha (legalább látszólag) szabálytalan változása. A zenének ugyan egyik alapeleme az ismétlés, de a jó zenében, nincsen állandó ismétlődés, hanem mindig minden változik, (még a változás módjában is változik). Ahogyan a fraktálok. Miképp a fák, az emberi test és minden élőlény. Ahogy a világegyetem, a bolygók és csillagok, s ugyanígy a molekulák és atomok világa, egészen a legkisebb ismeretlen részecskékig. Mint a hegyek, völgyek, folyók és minden a föld domborzatán. És ugyanígy az emberi elmék, vagy akárcsak egyetlen elme belső folyamatai. És szintén ilyen változékonyak és hullámzóak az emberi kapcsolatok is. Röviden ennyi. De erre már azt szokták mondani, hogy filozofálok. Lehet, ami nekem egyértelmű és szép, az sokaknak érthetetlen fecsegés, túl elvont, és biztos nem is létezik.
Kedvelem a sokféle hangszert. Együtt is, sokféle felállásban, és szólóban is. Legcsodálatosabbnak közöttük a szépen kiművelt emberi hangot tartom. Ez egy olyan hangszer, amit nem emberek alkottak. Nem tetszik azonban ha egy hangszer kimondottan és folyamatosan elnyomja a többi hangszert. Előfordul, hogy a dob, a gitár, valamilyen csörömpölő hangszer, vagy akár a kötelezően alkalmazott taps, annyira túlsúlyba kerül; hogy a többi nem tud érvényesülni. Máskor szegény fuvola, hiába áll be a csatasorba, olyan mintha ott sem lenne. Ezért az elektromos erősítésnek is pont az lenne a célja, hogy rendszerben tartsa ezeket. A “Mindent bele!” szemlélettel nem növekszik egy dolog érkéke, nemessége. De nemcsak a hangkeverőnek kell ezt tiszteletben tartania, hanem az egyes hangszerek megszólaltatóinak is előzékenyeknek kell lenniük mások javára, ha úgy adja a helyzet. Szép és gazdagít, ha hol ez, hol az a hangzás kerül jobban az előtérbe.
Megint más kérdés a szellemiség. Szerintem – de lehet hogy tévedek, – az anyagi hordozó, kotta, szalag, lemez, nem igazán hordoz semmiféle szellemet, sem a levegő amely rezeg. De amint valaki meghallgatja a művet, benne már ott a szellem, ami jóra vagy rosszra motíválja őt. Ehhez köze van a szerzőnek is, az előadónak is. De még több befolyása van e szellemre, magának a befogadónak, és az ő aktuális szellemi, lelki állapotának, (beleértve: hit, ismeret, érzelmi állapot) tehát végső soron annak, hogy, hogyan hallgat, merről fogad be. Bár bizonyos zenéket nem lehet jó Szellemből befogadni, ezek a rossz szellemű zenék. (Ilyesmi lehet érvényes, más „szellemeskedő” témákra is, tárgyakkal, szokásokkal, jelképekkel, stb. kapcsolatban is.)
Istenszerető 